– Magukról beszélnek – mondta a tolmácsnő. Hogy milyen illetlenek, milyen tapintatlanok és faragatlanok. Hogy mennyire büdös a kutyájuk. – A fiúk csak koccintottak és nevetgéltek. – Panaszt akarnak tenni maguk ellen – mondta a tolmácsnő –, ki akarják dobatni magukat innen. – A Steckó fiúk koccintottak. – Kezét csókolom – mondták a tolmácsnőnek. – Azt mondják: maguk nagyon gyanúsak – mondta a tolmácsnő –, nekem ez igazán nem kellene. – Kérjük, ne fordítsa tovább – mondták a Steckó fiúk. – Már majdnem kellemetlen.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.